A majomka persze én lennék. Hogy miért pont a ketrecben? Hát momentán, vagyis ma feltűnően így érzem. Ma nagyon-nagyon hisztis picsa voltam, vagyok. Valami elképesztő módon. Értem is meg nem is. Ugye kurva sok bennem a jövőt illető kérdőjel, melyek nem akarnak elfogyni, csak az idő telik napról-napra, de nagy változás nincs az életemben. És ez kikészít. Már érezni is vélem a jeleket, gyomorgöcsök meg egyebek. Hiába próbálok pozitív tartalmú dolgokat lesni egész nap, a nagy zárt falat nem tudom figyelmen kívül hagyni, amit momentán bámulok minden egyes nap. MÉg akkor sem, ha tegnap feldugta egy kis reménysugarantyú a fejét. Miszerint a volt kolléganőmtől is mehetne a Győri kéglis sztory. Bár minden dolog (vagy ha jobban belegondolok még semmi sem) nincs letisztázva, azért ezt jó tudni. Bár ugye a hülye biztonságra törekvő agyamnak ez még kevés, mindent le akarok tisztázni, hogy annak tükrében kezdhessek el melót keresni Győrben, mert akkor nincs értelme itt görcsösködnöm a környéken még csak nem is létező munkahelyek miatt. Ma konkrétan nem is igen foglalkoztam a meló kérdéssel, max. annyiban, hogy kigyűjtöttem pár ismerőst a face-n, akiknek fogok írni, hogy ez és ez a szitu és bitte-please-ne adj isten figyeljenek már ők is (bár túl sok reményt nem fűzök ezekhez a dolgokhoz, visszagondolván az eddigi ilyen segítségkérős vállalkozásaimra, de rajtam ne múljék) Délelőtt magamhoz képest korán keltem, pedig éjjel naná (hisz még mindig 2016 és még mindig január van) nem tudtam elaludni, kb. éjjel 1ig. Főztem meg ilyenek, aztán délután írogattam, lestem ki a fejemből, meg angoloztam egy kicsit. Aztán kalap-kabát. Kaptam levelet az ex-től, a szokásos távolságtartó stílusban, bár már abban sem vagyok biztos, hogy valóban távolságtartó-e a stílus vagy csak én ruházom fel ezzel a jelzővel. Semmi különös nem volt a levélben, elmondása szerint érdekli hogy mi van velem (bár nem értem, akkor miért nekem kell megírni, miért nem kérdez rá, dehát a pasi logikát nem most fogom megfejteni - asszem). Ja, amúgy pont ma vagyok itthon 1 hónapja, és ha jobban belegondolok nem is értem mit rinyálok a szitun, hisz tudtam, hogy decemberben nem fog rámszakadni a nagy meló, meg a nagy lóvé, a januárból meg csak holnap fog eltelni az első munkahét, gondolhatnám, hogy ilyenkor még semmi nem történik, főleg nem gyorsan. Csak annyira unnom a semmittevést, hogy az már übergáz. Nem mintha nem foglalnám el magam, nem az van, hogy lesek ki a fejemből és nem csinálnék semmit, de hasznosat, amivel jót teszek magamnak és másoknak és pénzt kapok érte olyat nem csinálok. És ezért sajnáltatom magam. Szánalmas majomka vagyok a ketrecben....., igen..... :( 

Na Ákosról amúgy is kell(ene) írnom egyet és mást, mert azért itt voltak sztorik még a 2015-ös év végén. Nagy csalódást kellett éreznem Vele kapcsolatban is (úgylátszik a tavalyi egy ilyen/olyan év volt). Az úgy volt, hogy bár tudjuk mindannyian, hogy Ákos burkoltan vagy sem de egy bizonyos oldal felé húz, ami nem a bal, hanem a másik. Ez elég régóta nyílt titok. Ez szerintem csak azért gáz (és ezt már elég rég így érzem), mert egy előadónak nem az a dolga, hogy politizáljon, vagy ha már teszi, akkor azt ne a színpadon tegye. Szerintem. Amúgy annyit azért hozzá kell tennem itt a sztori, vagy a véleményem kinyilatkoztatása elején, hogy én elég rég kb. 25 éve ismerem Ákost illetve a Bonanza Banzai-t, aki ismer az nagyon is jól tudja rólam, hogy valamilyen szintű (még bőven a normális kereteken belüli) rajongással vettem körül eme zenei irányzatot. Bizonyos élethelyzetekben mindig Ákoshoz nyúltam, mert nyugtatóan hatott rám a zenéje, a dalszövegei. A nagy rajongásom, kb. 2007ig tartott, utána már kezdett olyan szinten divatmajommá válni az én "hősöm", hogy nem követtem a pályafutását, az addigi zenéit oda-vissza tudom fejből, de az újakra már nem voltam kíváncsi. Aztán jött az a bizonyos interjú, amin Ákos kifejtette, hogy a nőnek nem az a dolga, hogy ugyanannyit keressen mint a férfiak, illetőleg az a dolga, hogy tartozzon valakihez, és gyereket szüljön valakinek. Ez egy nagyon olyan téma, amire ugrok. Főleg most. Szóval, én mint amúgy aktív korú és még gyermekáldás előtt álló NŐ azt gondolom, hogy majd én azt tudom, hogy mi a dolgom. Amúgy meg miért is ne kereshetne egy nő ugyanannyit, mint egy férfi? Miközben azért valljuk be hősiesen (nőiesen) egy nőnek azért többet kell hajtania majdnem mindenért az életben, plusz ha családja van akkor a munka mellett otthon kezdődik a második műszak). Amúgy nagyon szeretnék tartozni valakihez, köszi, hogy megkérdezted, és amúgy nagyon szeretnék már gyereket is szülni, csak vannak dolgok amik sajnos nem állnak a rendelkezésemre. Pl. momentán apa jelöltem sincs, nincs munkám, nincs megoldva a lakhatásom. Akkor én most már nem is vagyok Nő? Tessék mondani? Nem azért nem szülnek a 30 feletti lányok-csajok-asszonyok, mert nem akarnak, hanem mert nincs MIRE, MIBŐL, HOVA és ne adj isten NINCS KINEK! Saját példámból kiindulva anno a 20-as éveim végén volt egy (akkor még bőven itthon laktam) helyi melóhelyem, ami az akkori fizetésekhez, sőt tovább megyek a jelenlegi fizetésekhez képest is jól fizetett, de mellette semmi magánéletem nem volt. Amit sokáig nem is bántam, mert imádtam a munkám, és élveztem, hogy sokat dolgozhatok. Aztán jött a felismerés, hogy ez így nem lesz jó. Akkor mentem fel Pöstre, és ismerkedtem agybafőbe, meg éltem egy kicsit, de közben eljött a bűnös, vagy bűvös 30-as is. 31 évesen ismertem meg az exemet, és ahogy teltek az évek azt gondoltam, hogy na majd mi ketten családot is alapítunk, igenám, de a lehetőségeink (munka, lakhatás, anyagi dolgok) csöppet korlátozottak voltak, így nem vágtunk bele, mégha én már egy kicsit kezdtem is volna pánikolni, hogy baszki már elmúltam 33, meg 34, sőt már 35 is. Jelenleg sokkal jobb, hogy nem egy gyerkőccel kellett hazacuccolnom. De ahogy látszik, amikor volt ugymond pénzes melóm, akkor nem volt magánéletem, amikor lett egy pasi akivel úgy gondoltam hogy müködhetne a dolog, akkor nem volt meg a többi fontos "kellék" és mint kiderült a pasi sem volt az, akivel lehetett volna családot alapítani. Aki azt hiszi, hogy a mai 30-as NŐKNEK fenékig tejföl az élete, az valami másik bolygón él (vagy hal). Nem elég, hogy a munkahelyi mizériát sem egyszerű megtalálni, mit hol mennyiért csináljad, párt-társat találni a mai világban, meg ebben az életkorban meg külön mutatvánnyal is felér. Úgyhogy tehet mindenki egy nagy szívességet, aki gyereket vár el tőlem: adjál munkát, normális fizut (ami mondjuk nettó 200e körül kezdődik), normális lakhatást (nem gettó, meg nyócker meg sötöbö), meg adjál lehetőséget, hogy megismerjem a az EMBERI férjet, akivel tudom, hogy sikerülhet. Ha mindez megvan, akkor szülök, talán még kettőt is, de amíg a feltételek nem adottak, addig úrambocsá nem fogok gyerkőcöt potyogtatni magamból, még akkor sem, ha életem egyik legmeghatározóbb előadóművésze mondja azt nekem. Csudaszép hosszú lett, de királyság volt kiírni végre ezt a sok szart. Ámen :)

A címben saját magamat fényezem, illetve pont nem. Mert annyira gázul tudok viselkedni, vagyis inkább csak érezni. Nem igen találom a helyem, momentán, úgy érzem, hogy be vagyok zárva egy ketrecbe és ott vergődök, mert húznák már a p.csába, de nem tudok. Utálom, hogy tétlennek érzem magam, hogy ennyire befolyásolható vagyok mindennel ami körülöttem történik, illetve momentán azzal ami baszottul nem történik. Mert lófasz nem történik, csak vagyok és lessem az álláshirdetések, próbálom magamat eladni, miközben a békavalaga alatt van az önismeretem meg az idei önbizalom adagomra is még egy előjegyzést adtam le. Honnan is lenne, amikor itthon vagyok kemény 1 hónapja, több, mint egy hónapja SINGLE vagyok, amit nagyon nem terveztem be, és annyira nem tudok mit kezdeni vele, hogy az már fáj. Pedig van már ilyen tapasztalatom, évekig voltam anno SINGLE csak tudom, hogy mivel jár ez. Plusz ugye eltelt pár év, anno a legutóbbi ilyen időszakomban volt munkám (ez azért elég nagy előny, a jelenlegi szituhoz képest), sőt tovább megyek, olyan munkám volt, amit imádtam, illetve ami akkor és ott jól is fizetett. Az ismerkedéssel meg úgy voltam, hogy lesz, ami lesz alapon álltam hozzá, mármint egy kicsit élni akartam, főleg amikor 29 évesen Pestre költöztem. És ment is minden a maga útján, pasiztam, buliztam és úgymond éltem. De most már nem ezek a szempontok. Egyáltalán nem. Valami tartósra vágynék, mert ugye nem vagyok már mai csirke, nagy pasizásokra nincs időm, de azt is nagyon jól tudom, hogy görcsösen nem lehet megtalálni senkit, meg keresni sem lehet úgy, hogy az ember szeme előtt ott lobog, hogy már ennyi és ennyi idős, meghogy hamar gyorsan meg kell találnia a "tökéletes" nagy Ő-t, mert neki most zárós határidőn belül gyereket kell szülnie. Szánalmas vagyok abból a szempontból is, hogy naná, hogy nem bírom megállni a kapcsolat felvételt. Pedig annyira meg akarom állni, de nem megy. Bár ha azt vesszük utoljára lassan 2 hete beszéltünk, ilyen hosszú idő azért még soha nem volt (igaz soha nem is szakítottunk azelőtt). Van vele kapcsolatban megérzésem, ami bőki a csörömet és amivel nem igen tudok mit kezdeni, és ezek a képek folyamatosan a szemem előtt villodznak, naná, hogy éjjel amikor aludni kellene. Kicsit megy a kicsinálásom saját balfasz gondolataim által. De mit tegyek? Próbálok pozitív lenni, olvasok, és sok mindenre magamtól is rájövök, de nem szeretem ezt a semmilyen állapotot. Dolgozni akarok, meg, hogy impulzusok érjenek (tudom, tudom, nem csak pozitív impulzusok jönnének, de leszarom), embereket akarok, meg rendszert az életembe, mert nem szeresem ezt a langyos vízet. Eddig volt a szaros lavór, most meg jött a langyos víz, ami viszont nem tudja lemosni rólam a kakát.

Anno imádtam ezt a számot, és mennyi ideig nem hallgattam, pedig volt idő, amikor nem telt el úgy nap, hogy többször ne hallgattam volna meg.....

Hát (valóban nem kezdünk Hát-tal mondatot, de mivel én írok, így kezdek), elindult az új év, a várva várt új év. Már el is telt kemény 5 nap úgy, hogy a nagy lófasz történt. De az keményen. Sajna ahogy anno is tartottam tőle kezd rámmászni, hogy most akkor mi a szent szar lesz velem érzés, mert azért már egy hónapja itthon vagyok, és kezdnem unni. Látszik, hogy nem vagyok egy mai csirke, mert ha azt vesszük ezért még pénzt is kapok (még nem kaptam, de majd csak megjön az is), és nem teccik a szitu miszerint nem kell csinálnom semmit. Nem szeretem a tétlenséget, azt meg hogy itthon vagyok, mondhatni ingerszegény környezetben attól meg falra mászok. Próbálom magam tartani, hogy azért ez jó így, de nagyon nem tudom meggyőzni már a saját bukómat sokáig. 

Elkezdtem állást vadászni, szószerint vadászni, mert sehol semmi hirdetés nincs, ergo vaktában lövöldözök, ami elég gáz, mármint nincs támpont, nincs mihez "idomulni", csak fényezni kell magad. Na, az meg Qra nem megy, nekem legalább is. Keresem a szavakat, legszívesebben tök lazára venném a figurát, de ugye azt sem lehet, pedig annyira más lenne, ha az ember egy kicsit felszabadultan írhatná le az életét, és nem úgy hogy közben karót volt kénytelen ledugni a torkán. Ma az is eszembeötlött, hogy mekkora gáz már, hogy az embernek lejjebb kell adnia az igényeit. Mert dolgozni kell, és nincs válogatási lehetőség főleg a világvége után kettővel. DE ezzel elég nagy problémát okoz az emberlánya saját magának is. Vegyük csak szerény személyem példáját. Több évig dolgoztam irodában, imádtam, az a nekem való munka. De az élet meg a sors meg a ki tudja még mi úgy hozta, hogy az elmúlt két évben a kereskedelemben tevékenykedtem, ami azért valljuk be hősiesen egy irodavezetői pozícióhoz képest lejjebb adás. És nem, basszottul nem arról van szó hogy én most lenézem a kereskedelemben dolgozókat, sőt éppen ellenkezőleg, ha tehetném biztos méginkább kiállnék értük, mert nem kis dolgot hajtanak végre sokszor lófaszra nem elegendő havi fizetésekért. Szóval az elmúlt két év ezzel ment el, nem kicsi agyilag tompulás lett a végeredmény, meg elég nagyfokú emberutálat (amit most azzal kezelek, hogy nem járok boltba :) . Most viszont szeretnék már irodában billentyűzetet püffölni minden nap, de valahol bár nagyon is jól tudom, hogy képes vagyok irodai munkát elvégezni, sőt tovább megyek kurva jó irodai rabszolga vagyok, de van egy de, egy nagy szálka, hogy hát izé, hogyis meg merjek-e egyáltalán olyan pozíciót megpályázni, amit eddig még nem csináltam? Anno simán ment, de most van bennem egy elég nagyfokú kishitűség, mert hát a kereskedelemben túl sok pozitív impulzus nem érte az embert, max. ha kijöhetett már a ketrecből. Önbizalomhiánnyal kurva nehéz eladható önéletrajzot és motivációs levelet operálni. Főleg, ha többet is kell, mert hát nem lehet ugyanazt írni mindenkinek totálisan. Úgyhogy ki van a fütykös nem kicsit. Sokat agyalok, hogy most akkor mi is lenne jó, egy nagyon kedves Pösti ismerősöm felajánlotta, hogy segít nézelődni, sőt egy ismerőse albérlőtársat keres. Nem tudom, komolyan, végülis megfordult Pöst a fejemben mégegyszer, hogy nagyképűen adok még egy esélyt, mert azért voltak jó hónapjaink anno, együtt, nekem meg Pestnek, meg Budának. :) De valamiért most azt mondanám, hogy inkább Győr felé mennék, de hogy menni tudjak pénzhez kell jutnom, hogy pénzhez jussak S.O.S melót kell találnom, ahol azért lehet is valamennyi pénzt keresni. Basszott szar ez a szitu, és így most ismét eljutok a forrásponthoz. Na igen, az exhez, akivel mostanában nincs kommunikáció, idén nem is igen volt. De persze ismét felüti a fejét a hiány nálam, mármint a személyének a hiánya. A rohadt ördögi kör, mert emiatt még aludni sem tudok mostanában, megállni, hogy ne írjak, ne hívjam nagyon nehéz feladat, mindezt úgy véghez vinni, hogy az egyik felem tudni véli, hogy már továbblépett, a másik felem, meg vár valami csodát. Ismét. Szerencse, hogy ilyen áldott jól összerakott fejem van, és még csak plusz impulzusért balfasz szappanoperákat sem kell néznem, hisz elég nagy szappanopera van a fejemben anélkül is. Éljen. 

Na a másik, ha már előjött az ex kérdése, hogy most akkor ismerkedjek-e vagy még ne? Ki mondja meg itt a frankót, hogy mikor lehet már tovább lépni, vagy csak nézelődni? Bár egy kicsit tartok az újbóli ismerkedéstől, mert a hülyéket anno is előszeretettel bevonzottam, tuti ez most sem lenne másképp, de valamilyen szinten meg úgy gondolom, hogy kellene - hisz itthon túl sok impulzus nem ér (sajnos). Amitől tartok, és ez tuti benne van a hezitálásomban is, hogy mi van ha az exem profiljával összefutuk. Bár ha mindketten regisztrálunk már egy ilyen-olyan oldalra (plusz én amúgy is úgy érzem-hiszem-gondolom, hogy ő már továbblépett[női megérzés]), akkor egyikünknek sem lenne joga a másikat felelősségre vonni, hogy mit keres egy ilyen-olyan helyen. Remélem, lassan, de biztosan lemászik már rólam az elmúlt évek kaki rétege, mert már kezdem unni a szitut és csak BOLDOG AKAROK LENNI, ahogy azt anno 2010ből 2011-be átlépve ordítottam a Millenárison a HS7 koncerten, hát valahogy így: 

Hát eljött, végre. Az új év, a szép páros, a kicsit talán gömbölydedebb, mint a tavalyi volt. Személyszerint vártam már, na nem nagyon, nem megváltásként, hisz maga az évszám mit sem tehet azért, hogy nekem jobb-szerencsésebb legyen. De hát mégis, és volt is bennem valami megnyugvás érzés 2016. január 01-én, 0 óra 1 perckor. Ez olyan belső mizéria, amiben egyre inkább hiszek, mióta öregszek. 

Rá kell jönnöm, hogy a nagy dolgok sem egyik napról a másikra fognak velem megtörténni, ezért a célok kitűzése, illetve a megvalósításukhoz szükséges lépéseknek (minden napi lépések) kell jellemeznie a 2016-os évet. Nem akarni mindenben homlokegyenest nagy változást remélni, mert olyan nem lesz. Aprónak tűnő dolgokat kell magam elé tűzni első körben, hisz sajnos eddig nem voltak nagyon céljaim, max. az uncsi hétköznapokat-hétvégéket-heteket-hónapokat túlélni, ami valljuk be nem éppen nagy cél egy középkorú embertől. Az első cél, ami meg is valósult szilveszter estéjén, hogy vidáman, és szépen kisminkelve várom az új évet. Nem hagyom, hogy a 2015, ami csöppet padlóra ültetett rám is tehénkedjen, rá kényszerítve arra, hogy összetörve induljak neki az új évnek. Na, azt már nem. Boldogan, emelt fővel indultam neki ennek az évnek, és már nem sírattam el a tavalyit, már nem. Nem mondom, hogy 100 %ig sikerült lezárnom, mert pár csata még tuti vár rám, érzelmi téren biztosan, de elengedtem. És megkönnyebbültem. Jött az új, az új év, az új esély. Ami erőt ad, az meg pláne, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb pozitív döntése, ami még mindig tart, és azon vagyok, hogy ez sokáig így is maradjon, hogy több, mint 12 év napi bagózás után, 140 napja nem gyújtottam rá. Annak ellenére sem, hogy lelkileg a legrosszabb időszakomat éltem ebben a 140 napban. De nem hagyom magam legyőzni, ebből kell idén is erőt merítenem, mert le akartam rakni, és láss csodát minden nagyobb hiányérzet nélkül leraktam, pedig az életemet befolyásolta a bagó nap, mint nap. Ez minden nap erőt ad, erőt, hogy menjek, és igenis legyenek céljaim, és ne a túlélés legyen a cél, hanem valami új megélése, tapasztalat szerzés sötöbö. Ezért hálás vagyok a tavalyi évnek, meg azért is, (mert bár nem egyszerű ezt leszűrni/kiszűrni egy csalódott lelkiállapot közepette), hogy kinyílt a szemem, bár ezért az exemet illetné a hála, de ott még nem tartok, hogy neki hálálkodjak. De tény, hogy még sajnos pár hónapig simán el lettem volna abban a szaros lavorban, amiből végül ki lettem borítva, a szarral együtt. Ilyen sekélyes az ember lánya, mert hálisten nem hálisten nem én vagyok egyedül ilyen puhapöccs, hogy benne maradok a szaros lavorban, miközben a szagot sem, meg a langymeleg állapotot sem bírom huzamosabb ideig. 

Célok

- két naponta torna, minimum 15 perc (ez még simán vállalható, ha dolgozok akkor is)

- pénzügyi tervet készíteni (havi, negyed és féléves ciklusokra felbontva)

- munka keresés, önéletrajz átírás, fénykép csere

- napi olvasás, pozitív idéztek szem előtt tartása

- 2016. május körül (legkésőbb) újra kirepülni a szülői házból

- 2016. őszén elhúzni pár napra pihenni, a nagy cél PÁRIZS :) 

- figyelni a jelekre, a saját jeleimre, ha valami nem tetszik, azt ne tartsam már magamban, ne emésszem rajta magam, és ne hatványozottan zúdítsam rá arra, aki az első negatív érzés magját elvetette bennem. Igenis álljak már ki magamért, a véleményemért, a gondolataimért, mert más nem fog.!

- újra NŐ-nek lenni, csupa nagy betűvel, nem hagyni, hogy más vegye át az irányítást, hogy visszafejlődjek kis hernyóvá, miközben pillangó is lehetek. 

- visszamászni a Single lóra, nem felülemelkedni a többiek felé, csak a kialakult szituációt kell egy magasabb szintről-tárgyilagosan szemlélni. Bizonyos íratlan játékszabályokat be kell tartanom, amiket anno sokszor figyelmen kívül hagytam, nem szabad idő előtt túlontúl megnyílni mások előtt, ha valakivel van célom, akkor is lesz, ha nem tárom ki nekem a lelkem egyből, ha meg nincs dolgunk egymással, akkor meg minek váltsam aprópénzre az értékeimet?! 

Nohát valóban ára van. Történt ugyanis, nem ma, hanem tegnap, hogy az ex írt egy üzenetet amiben azt kérdezte nem Skype-lunk-e. Őszintén meglepett a kérdés, több gondolat is felmerült bennem az okokat keresvén. Elsőnek az jutott eszembe, hogy biztosan unatkozik, merthát ő van egyedül egy lakásban (nem én), második körben eszembejutott az is (mekkora gáz már, hogy ezen kattog az agyam), hogy biztos továbblépett, talált valakit aztán ezt akarná az orromra kötni. Most így végig gondolva nem igen ismerek senkit ebben a nagy univerzumban, aki elmondja a volt barátnőjének, hogy becsajozott. Na mindegy, ez is eszembejutott. Hogy-hogy nem összejött a tréccselés, és a meglepő az volt az egészben, hogy több, mint egy órán keresztül beszéltünk. Naná, hogy a szakításról, meg a kapcsolatról, meghogy mekkora lúzerek vagyunk. Ami igaz is. De érdekes, hogy szakítani kell ahhoz, hogy az ember ismét tudjon beszélgetni? Csajról nem esett szó, bár minden bizonnyal ha lenne, akkor nem velem csevegne több, mint egy órát. Gondolom én. Nem igen tudom, hogy most ezzel mit kellene kezdenem, mármint a beszélgetés tényével. Én nem akarok haragot tartani, hisz ahogy egyre telik az idő (amúgy pont tegnap volt 1 hónapja a szakítás!), egyre több dolog esik le. Persze hiányzik, a lénye, meg a tény, hogy valaki vár otthon, van aki horkol mellettem, de azt is tudom, hogy ennél egy kicsit többet várnék el a másiktól és ami a lényeg többet várnék el MAGAMTÓL egy kapcsolatban. És itt a kapcsolaton is elég nagy a hangsúly. Szóval nem volt gáz, hogy beszéltünk. Ámde illedelmes kislányként elmondtam anyunak, aztán jött a feketeleves, amit  sajnos-nem sajnos már várok-vártam egy kicsit, mert túlságosan is idillinek mondható az eddigi itthonlétem, ismerve anyut, a gondolatmenetét, a reagálását és a kombináló tehetségét. És eljött a nap, merthogy miért beszéltünk, meghogy hogyan akarom ezt én lezárni, hogyha nem beszélek erről senkivel, vagy ha mégis az a volt pasim, aki kidobott. Való igaz, hogy nem beszélek a dologról, és nem éppen azért van egy így, mert nincs bennem fájdalom-gyötrödés sötöbö, hanem azért, mert a reakció részét nem akarom felvállalni. Anyu nem tudnak objektív véleményt formálni ezzel a dologgal kapcsolatban, mert anno volt jópár konfliktus köztük, és erre ha van lehetősége anyunak mindig fel is hívja a figyelmemet (miközben ő állítja, hogy ezeket a dolgokat ő már régen lezárta....) Úgyhogy valóban nem beszélünk róla, amikor hazaköltöztem akkor egy alkalommal negatív, rábeszélési sztorizgatást indított volna el, de mondtam neki, hogy azzal nem segít, hogy a sárba tiporja azt az embert aki összetörte a szívemet, de akit én még mindig szeretek. Ezzel le is zártuk az ügyet, és lassan eltelt 1 hónap. Tudom, hogy nem jó ez így, de veszekedni nincs kedvem, mert az nem tenne senkinek jót, plusz akkor kapkodásba mennék át, és hoznék nagyon hirtelen döntéseket. Amit nem igen kellene, úgyhogy meg kell húznom magam, bár ez meg sokáig nem fog menni, mert nem vagyok egy jól idomítható paci. :) 

Ma nagy változás indult el az életembe, közel 15 éves vörös időszakomat lezárva immáron csak barna színű hajfestékkel festegetem a fejemet havi rendszerességgel. Bár tény, hogy az első festés után még nem lettem totál barna, de azért az is látszik, hogy más a színe a fejemnek. Érdekes az élet, mert az első barna hajfestéket november elején-közepén vettem meg, és pont mondta az egyik kolléganőm, hogy akkor most az exemet is lecserélem, én meg mondtam, hogy nem. Hmmm, aztán mégiscsak. Bár cseréről még közel távol nincs szó. Ezen is gondolkodok erősen, hogy érdemes lenne-e visszamásznom a Single lóra és elkezdeni keresgetni? Korai, vagy nem? Kell-e ez nekem egyáltalán, hisz anno sem volt egyszerű dolog, azóta szerintem meg még több balfasz (tisztelet a kevés kivételnek, mert tudom, hogy vannak kivételek) fütyi mutogató magát férfi állatnak gondoló egyed nyomulhat a neten. Meg lesz-e még valami ebből a kapcsolatból? Bár őszintén bevallva, ahogy az egy előző posztban már írtam, nem igen hiszem, hogy lenne jövőnk. Nem hiszem, hogy akkora változást véghez tudnánk vinni, most pár hónap alatt. Úgyhogy passzolom a kérdést, de azért szerintem körbe lesek majd a netes pasivadászat színterén, másnem beszélgető halacska csak horogra akadna. Vagy nem, de ha esélyt sem adok, akkor meg ne várjak semmit. :)

Jesszuska hozta ezt a könyvet, amit ezúton is köszönök Neki, mert jó választás volt. Vannak benne okos dolgok, bár ez a könyv olyan újra-és újra kézbevevős, nem egy regény, amit addig olvasol, míg a végére nem érsz, itt azért meg is kell tudni emészteni azt amit olvasol éppen. De ez kell most, illetve ez is. Meg az írás is. :)

Nohát-nohát pár napig off-on voltam, nanem a elfogyasztott töménytelen alkohol, vagy a beigli végett, csak így alakult. Most jut eszembe, nem is ettem beiglit. A piát meg már évek óta nem bírom, ez is a korral jár. Bár ezt annyira azért nem bánom, mondhatni anno megittam már a magamét. :) 

Több gondolat is mászkál a nagy fejemben. Többek között az, hogy hohó, hát végetért a karácsonyi készülődéses feeling, úgyhogy rendbe kell szednem magam hamar gyorsan, mert most már nincs idő lazsálni, meg sebetnyálazni. Valamit kell tennem, lépnem, terveznem. Tegnap majd egész este a netet bővöltem, állás-albérlet után kutatva. Sok szép dolgot nem igen láttam, de azért nem adom fel a reményt, az sajnos tény, hogy horror árakat akarnak egyesek (illetve a többség) elkérni a lakhatásért, és ez nagyon-nagyon gáz. Ahhoz, hogy az ember havonta akárcsak (ez kurva nagy idézőjelben van!) 80e ki tudjon perkálni albérletre és erre jön még a rezsi, az össz költség legyen mondjuk 110-120e forint, mégis mennyit kell keresnie? Én valahol nagyon elvagyok tévedve, mertugye évek óta nemhogy nem nőtt a fizetésem értéke, sokkal inkább csökkent. És el nem tudom képzelni, hogy ki tudom fizetni a lakást, a rezsit, a kaját és még marad is lóvém. Nem tudom, ez milyen lehet. Übergáz, hogy 35 évesen nem tudom milyen az, hogy félrerakni, vagyhogy hónap végén cipőt venni (bár azt, sajnos fizu után sem igen tudom). Úgyhogy nem lettem okosabb, ahogy a netet bővültem. Aztán reggel jött az isteni szikra (tényleg annak tűnt, mert éphogy kinyitottam nem kicsit csippás szemeimet), amikor is beugrott, hogy az egyik Mülleres kollegina családjának van Győrben egy lakása, amiben ha jól tudom nem lakik momentán senki. Akár meg is kérdezhetném, hogy mi lenne ha, esetleg ne adj isten én mennék oda és venném ki. Bár sok mindent nem tudok a lakásról, az biztos, hogy nem egy kis lyuk. Győr anno 10 éve nagy szerelmem volt mint város, mert hetente jártam suliba, és nagyon bejött a belvárosi feelingje. Plussz még anno-anno krisztus előtt 800-ban (2000-es évek eleje) is fájt volna a fogam Győrre, de aztán lófaszt nem tettem az ügy érdekében. Namármost akár még Győr is szóbajöhetne, mint lehetséges célállomás. Cégek azért ott is vannak, ismerős is akad egykettő. Úgyhogy talonba teszem ezt a lehetőséget.

Aztán délután jött a másik felismerés. Miszerint nem kellene hadakoznom annyira az itthon lakás ellen, mert lehet, hogy a nagy hadakozásom eredménye az lesz, hogy az esélyét is elszalasztom a jobb dolgok bevonzásának. Mert arra figyelek csak és kizárólag, hogy nem akarok itt lenni, miközben itt vagyok. Meg kell próbálnom a legjobbat kihozni ebből a jelenlegi szituból. Le kellett esnie (és hálisten le is esett) a tantusznak, hogy annyira sok mindent nem veszítek ha itthon lakok pár hónapig, hisz eddig sem volt annyira nagy életem, lófaszt nem csináltam a munka és a háztartás mellett, nem igen tud semmi hiányozni a "nagyvárosi" életből, mert nem éltem úgy. El kell kezdenem az Önéletrajzom átszerkesztését, és minden olyan helyre be kell adnom, ahova még megoldható a bejárásom, aztán élnem kell a lehetőséggel amit a Sors úr elém rak, de nem hadakozni a szitu ellen, amiben vagyok, hanem tennem kell érte, hogy a szitu más legyen. De amíg itt vagyok, és itthon lakok, addig ki kell használnom, hogy nem kell fizetnem a lakhatásét, a mosásért, a kajáért, van társaságom, de ha úgy van tudok egyedül is lenni. Nem szabad elhagynom magam, mert ennél sokkal, de sokkal többre is képes vagyok. Meg kell ragadnom a lehetőségeket, hisz mint tudjuk "kockázat nélkül nincs esély!". Ja, és el kell kezdenem mozogni, mertbár annyi plussz nincs rajtam, amennyi a cigi eldobása után esetleg "várható" lett volna, de mégiscsak érzem, hogy baccameg csak össze érnek a combikáim. Úgyhogy nagy levegő és bele kell vágnom, mert másképp nem fog menni. Ámen

Nagyon sok minden történt ezalatt az egy nap alatt. A címmel kezdeném, olyat tettem, amit már jópár éve nem. Kb. 20 éve voltam utoljára éjféli misén karácsonykor. Misén meg talán 6-7 éve, de nem igazán tudom. Szóval most anyunak megígértem, hogy elmegyek vele, ne menjen már egyedül. Valahol megnyugtatást vártam a misétől. Ja, annyi azért hozzátartozik a sztoryhoz, hogy meg vagyok keresztelve, illetve elsőáldozó is, és bérmálkozó is voltam hajdanában-danában. Gyerekként minden héten a templomban lógtam, aminek több oka volt, de elsősorban a pap személye "vonzott" be a templomba. Aztán teltek múltak az évek, felnőttem, és valahogy már nem igen hittem. Vagyis már nem úgy, úgyhogy szépen lassan elmaradtak a templomlátogatások. Hinni először magamban kell megtanulnom, aztán jöhet Isten, meg Jézus, meg a többi szentek. Ami a nagy katolikus vallásban egyre inkább nem tetszik, az az, hogy nem azzal foglalkozik ami a dolga lenne, hanem kritizál (milyen jogon, alapon?), politizál (akkor miért nem a parlamentben szólal fel?) sötöbö. És sajnos ez az este is erre lett méltó bizonyíték. Azon már fenn akadtam, hogy páran úgy voltak felöltözve, mintha legalábbis divatbemutatóra jöttek volna (tegyük hozzá, hogy nem egy agyon fűtött templomban volt a mise), másrészt páran azt hitték, hogy moziban vannak, úgy viselkedtek, csoda, hogy popcornos zacskót nem szorongattak a nagy "hitbuzgó" kezeik között. Szóval elég nagy csalódás volt ez az újbóli templomosdi, asszem a jövőben sem fogok sűrűbben járni. Ámen

Más: Ma (illetve már tegnap, tehát 24-én) nagyon kibuktam, mármint lelkileg. Újra jött az érzés, ahogy a nagy kést meg-megforgatják a szívemben. És nem bírtam ki, hogy ne írjak Neki, hogy tudja mennyire szar most nekem (hát igen, amikor Qva erősnek mutatja magát az ember, aztán szépen átesik az önsajnálat szaros vödrébe, és elkezdi nyalogatni a sebeit..... :( Vissza is írt, persze nem azt és nem úgy, ahogy én azt vártam volna, de utána nem sokkal felhívott, és közel 20 percet beszéltünk az ő kontójára, nem is emlékszem nagyon ilyenre, mert általában mindig én hívtam vissza őt. Lebaszott, hogy ne legyek már ilyen szar, hogy sajnáltatom magam, de mondtam neki, hogy ő könnyen dumál, nagy dolgok nem változtak az életében, nekem mindent előröl kell kezdenem, és fingom nincs merre induljak és ez kezd az agyamra menni, a tanácstalanság, illetve az, hogy tudom nem akarok itthon maradni. Már most is frusztrálva érzem magam, pedig mégcsak 3 hete vagyok itthon. Tudtam, hogy visszafog ütni, a "keményvagyoktúlfogomélni" feeling. Keménynek lenni nem könnyű, főleg huzamosabb ideig, pláne ha az ember tele van kétségekkel. Úgyhogy most ezek mennek felém (meg a baszott bárányfelhők), kellett a kibukás, és kellett a vele való beszélgetés is, mert ki kellett mondanom, mégha a nagy élettanácsadók mind azt mondanák, hogy nem vagyok komplett. Valahol azért is nyiltam meg, mert a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy köztünk már nem igen lesz semmi a jövőben. Valamiért így érzem, azt érzem, hogy nem tudunk annyira megváltozni, illetve nem tudunk, annyi szint belevinni a dologba, mint amennyi kellene. Vagy ha meg is változnánk, már nem biztos, hogy a másikkal gondolnánk el a jövőt. De ez még a jövő kérdése..... Áldott, Boldog, Békés Karácsonyt kívánok mindenkinek! 

Nem csöppet gáz, hogy pont szenteste kerül ki egy ilyen című iromány a blogra, de hát azért indítottam, hogy kiírjam ami bennem van, merthát jobb kinn, mint bent. És sajna ezek az érzések vannak bennem jelenleg, bár ez inkább a december 23-át jellemezte. Az úgy volt, hogy írnom kellett neki, na nem azt, hogy hiányzik, annyi büszkeségem van még elfekvőben valahol, hogy ezt nem kötöm az orrára. Egy teljesen bagatel dolog miatt kellett felvennem vele a kapcsolatot, amire ma délután válaszolt a Face-n. Ezzel nincs is semmi baj, de azzal már igenis van bajom, hogy megcsinálta a konyhát egyedül is. A konyhát amit együtt terveztünk megcsinálni, sőt mivel érzi a magányosság szelét (nincs kivel beszélgetnie) már gondolkodik egy kisállaton. Miközben ezeket a dolgokat, együtt akartuk. És ő most hipp-hopp megold, megcsinál mindent. Mindent amit előtte halasztott. A végén kiderül, hogy én voltam a zavaró tényező. Nagyon sok düh jött bennem fel, ahogy elolvastam a sorait. A dühöm fő oka pedig az, hogy anno én mindig ott voltam, és mindig kihúztam szarból még olyan áron is, hogy inkább én kerültem szarba ő helyette. Ő meghozott egy döntést, már elég rég, egész nyáron arra játszott, hogy csak kimondom már én, hogy legyen vége, de pechére elég szívós (vagy inkább enyhén nem komplett) ribi vagyok, aki sokáig húzta és tűrte a sok szart, ahogy viselkedett, nem napokig, hanem hónapokig. Kimondta a döntést, a döntést amit legbelül persze én is tudtam, csak féltem a súlyától. Ezt a súlyt abban a pillanatban ő levette a vállamról, de a következőben egy az előzőnél sokkal nehezebb mázsákat tett a súlyok helyére. Nem a saját, hanem az Én vállaimra. Azokra a vállakra, amik nem csak a saját hülyeségeim terhét cipeltél 4 és fél éven át, hanem az ő balfasz döntéseinek a velejáróit. Mivel nekem kellett eljönnöm, fel kellett adnom a munkám, és nem akkor, amikor én akartam, hanem amikor Ő. Haza kellett költöznöm, segítséget kellett kérnem, ami nagyon-nagyon nem szokásom. Itt vagyok majd 36 évesen egy olyan vidéken, ahol a madár is távolsági busszal jön, pénzem véges, pasim sincs és fingom nincs merre induljak. Mindez azért, mert Ő nem volt képes harcolni, vagy csak egyszerűen tenni valamiért, amiért Én anno elég sokat megtettem. :( :(

Azért megvan a jó oldala is ennek a történésnek. HOgy legalább a remény kihal belőlem. És helyébe lép, remélhetőleg az akarás, hogy elhúzzak és legyen egy olyan életem, amit már elég régóta szeretnék. Ámen :) 

Hát igen, kérem szépen - kereken 130 napja nem dohányzom. És annyira jó ezt leírni, megélni, mert nem igen hittem, hogy meg tudom ezt csinálni. Még akkor sem, ha az elhatározás elég erős volt bennem, de hát voltak már ilyen próbálkozásaim azalatt a 12 év alatt, míg füstöltem. És láss csodát, itt vagyok és nem mondanám, hogy annyira hiányozna a cigi. Sőt. Néha eszembejut, hogy most akkor hány napja is nem dohányzok, de késztetést nem érzek arra, hogy menjek és vegyek és szívjam. Mert eldöntöttem, hogy elég volt, és próbálom ehhez tartani magam. 130 napja. :)

A kedvem is-is alakulgat. 2 nap és jön a Jesszuska, úgyhogy most nincs időm lelkizni nagyon-nagyon, mert meló van, de rengeteg. Mos-főz-takarít-süt meg egyebek, ahogy illik. Azon agyalgattam ma, ahogy takarítottam, hogy biztos is, hogy van miértje az eseményeknek. Mármint, hogy van oka, és nem csak a változás, ami már nagyon régóta kellett (volna), hanem pl. az, hogy most itthon tudok lenni, hogy tudok segíteni, hogy talán nem csúszunk meg idén karácsonykor úgy ahogy amúgy mindenegyes évben szoktunk. Most úgy érzem, hogy nagyon is jó, hogy ez most így alakult. Mert kellett, már hogy vissza tudjak adni egy keveset abból, amit a szüleim nekem adtak az elmúlt években, és még amit nekem fognak adni a jövőben. Jó hasznosnak érezni magam, és jó, hogy tudok segíteni. 

Lelkem állapota stagnál. Olyan semmilyennek mondanám, még valahol valamiért remélek. Hogy mit, azt magam sem igen tudom. Dehát a remény hal meg utóljára. Karikor azért lehet egy kicsit megdölök majd, főleg, hogy biztos lesz alkoholizálás is. Meg kellene terveznem az év utolsó napjait, mert januárban már kell valamit kezdenem magammal, hogy-hogynem az itthon üldögélést (bár nem mondanám sejehajvakarásnak) már most unom, nem szeretek mások terhére lenni, bár lővésem sincs, hogy merre kellene indulnom a változásokkal teli 2016-os évben. Mert változás biztos, hogy lesz. Lenni kell. És Lesz is. Ámen! :)

A cím nem véletlen. Csupán félórámban telt, hogy megtudjam az általam kb. 2 nappal ezelőtt megadott jelszót, hogy be tudjak már lépni ide, és végre írjak. Mert lenne miről. Aztán nem bírtam belépni, mert ez a drága Microsoft Edge olyan cuki meg minden, hogy megjegyezte a jelszót, de nem írta be automatikusan, illetve baszta megmutatni, bár elmenteni elmentette. De akkor miért nem mutatta meg? A dög. Aztán az isteni szikra felcsapott a nagy fejembe. És láss csodát itt vagyok, és írok, mint állat. :) Szóval, hogy miről is akartam volna írni. Hát a legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy hiányzik. Erre mit ad isten tegnap is hiányzott. Közel 2 hét után, valami nagyon érdekes érzés lett rajtam úrrá. Rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 1 hétben mióta ismét itthon lakok nem bőgtem. De egyáltalán nem bőgtem. Próbáltam tudomást sem venni a dologról, mármint a szakítás tényéről. De aztán az elmúlt napokban valami beütött, bár tettem ezért, mert végig néztem a pendrive-t amin a közös életünkből származó képek is találhatók. És akkor jött a bumm, a felismerés, hogy azért erről nekem beszélnem, vagy ha más nem írnom kell, mert nem lesz ennek jó vége. Nem mondhatom, hogy csak egy pillanatnyi fellángolásnak lett vége már 3 hete (Jesszus, még leírni is szörnyű), hanem egy 4 és féléves, együttéléses kapcsolatnak. Amit nem lehet csak úgy, az egyik napról a másikra lezárni. És tovább menetelni. Pedig azt hittem egyszerű lesz, vagyis inkább el akartam hinni, hogy vagyok már annyira vén tyúk, hogy könnyebben feldolgozom a veszteséget, illetve könnyebben elfogadom a vereséget, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Visszacsatolván az első sorokban említett bénaságomhoz, látszik öregszek, mert nem elég, hogy a blog jelszavát nem írtam fel (de legalább eszembejutott), de a regisztrációkor megadott vadiúj e-mail címem jelszavát sem tudom, így most hamar gyorsan csinálhattam mégegy e-mail címet (mert naná, hogy az ellenőrző kódot meg egy olyan címre küldettem, ami nem is az enyém....... :( Hát igen az ember egy bizonyos kor felett.....

Vissza az érzésekhez, tegnap egész este mászkált ki meg be a nagy fejemben, mondjuk ezt előidézte egy SMS-sel, miszerint jó a céges vacsi, és eszébe jutottam. Hm, most ilyenkor erre mi a szent szart lehet mondani. Hogy dejó, mert te is eszembejutottál, és hogy mekkora lúzerok vagyunk, hogy hagyjuk ezt az egészet? Miközben nagyon is jól tudom, hogy nem voltam már boldog, sőt tovább megyek már elég rég nem voltam boldog. Mégis olyan nem is tudom milyen hangulatom van. Értem is meg nem is, annyira régen volt már ilyen, ilyen kiszakad a szívem és ott marad egy nagy lyuk, amit aztán vagy befoltoz valaki, vagy nem, vagy majd én cellukszozom össze, ahogy azt tettem már párszor anno "tini" koromban. Van bennem egy elég nagy félsz, nem tudom miért, de ez már mocorog egy ideje, miszerint hamarabb lesz neki valakije, vagy már most is kacsingat. Nem azért zavarna, mert ezt versenynek fognám fel, csak valahol mégis megcsalásnak érezném, ha így lenne (a megérzéseim sajna vagy nem sajna elég jók szoktak lenni - bezzeg a lottószámoknál még várat magára a szerencse), mert azt jelentené, hogy neki valahol ez az egész kevesebbet jelentett. Illetve ezt erősítené meg bennem, mert sajnos így érzem, hogy neki mást és máshogy jelentett ez a több, mint 4 év, mint nekem. Oké, persze különbözőek vagyunk, de sok mindent elárul a kettőnk dolgáról, hogy én már az első összebútorozott napon MI-ben gondolkodtam, ő meg 4 év után sem igen akart, ő mindig EgyesSzámElsőSzemélyben tervezett-gondolkodott, amit aztán TöbbesSzámElsőSzemélyben kellett megoldani. És ezért érdekes, tudom, hogy nem volt fenékig tejföl, mégis hiányzik. 

Annyira ide vág ez a szám, libabőr meg minden, csontig hatol ez a nőszemély, aki szerintem csodaszép ebben a klipben, és valami láthatatlan kapcsot érzek, ahogy hallgatom. Valami sorsszerű, de hát én hittem, hiszek és hinni is fogok, ha más nem a Sors-ban biztos.