Nagyon sok minden történt ezalatt az egy nap alatt. A címmel kezdeném, olyat tettem, amit már jópár éve nem. Kb. 20 éve voltam utoljára éjféli misén karácsonykor. Misén meg talán 6-7 éve, de nem igazán tudom. Szóval most anyunak megígértem, hogy elmegyek vele, ne menjen már egyedül. Valahol megnyugtatást vártam a misétől. Ja, annyi azért hozzátartozik a sztoryhoz, hogy meg vagyok keresztelve, illetve elsőáldozó is, és bérmálkozó is voltam hajdanában-danában. Gyerekként minden héten a templomban lógtam, aminek több oka volt, de elsősorban a pap személye "vonzott" be a templomba. Aztán teltek múltak az évek, felnőttem, és valahogy már nem igen hittem. Vagyis már nem úgy, úgyhogy szépen lassan elmaradtak a templomlátogatások. Hinni először magamban kell megtanulnom, aztán jöhet Isten, meg Jézus, meg a többi szentek. Ami a nagy katolikus vallásban egyre inkább nem tetszik, az az, hogy nem azzal foglalkozik ami a dolga lenne, hanem kritizál (milyen jogon, alapon?), politizál (akkor miért nem a parlamentben szólal fel?) sötöbö. És sajnos ez az este is erre lett méltó bizonyíték. Azon már fenn akadtam, hogy páran úgy voltak felöltözve, mintha legalábbis divatbemutatóra jöttek volna (tegyük hozzá, hogy nem egy agyon fűtött templomban volt a mise), másrészt páran azt hitték, hogy moziban vannak, úgy viselkedtek, csoda, hogy popcornos zacskót nem szorongattak a nagy "hitbuzgó" kezeik között. Szóval elég nagy csalódás volt ez az újbóli templomosdi, asszem a jövőben sem fogok sűrűbben járni. Ámen

Más: Ma (illetve már tegnap, tehát 24-én) nagyon kibuktam, mármint lelkileg. Újra jött az érzés, ahogy a nagy kést meg-megforgatják a szívemben. És nem bírtam ki, hogy ne írjak Neki, hogy tudja mennyire szar most nekem (hát igen, amikor Qva erősnek mutatja magát az ember, aztán szépen átesik az önsajnálat szaros vödrébe, és elkezdi nyalogatni a sebeit..... :( Vissza is írt, persze nem azt és nem úgy, ahogy én azt vártam volna, de utána nem sokkal felhívott, és közel 20 percet beszéltünk az ő kontójára, nem is emlékszem nagyon ilyenre, mert általában mindig én hívtam vissza őt. Lebaszott, hogy ne legyek már ilyen szar, hogy sajnáltatom magam, de mondtam neki, hogy ő könnyen dumál, nagy dolgok nem változtak az életében, nekem mindent előröl kell kezdenem, és fingom nincs merre induljak és ez kezd az agyamra menni, a tanácstalanság, illetve az, hogy tudom nem akarok itthon maradni. Már most is frusztrálva érzem magam, pedig mégcsak 3 hete vagyok itthon. Tudtam, hogy visszafog ütni, a "keményvagyoktúlfogomélni" feeling. Keménynek lenni nem könnyű, főleg huzamosabb ideig, pláne ha az ember tele van kétségekkel. Úgyhogy most ezek mennek felém (meg a baszott bárányfelhők), kellett a kibukás, és kellett a vele való beszélgetés is, mert ki kellett mondanom, mégha a nagy élettanácsadók mind azt mondanák, hogy nem vagyok komplett. Valahol azért is nyiltam meg, mert a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy köztünk már nem igen lesz semmi a jövőben. Valamiért így érzem, azt érzem, hogy nem tudunk annyira megváltozni, illetve nem tudunk, annyi szint belevinni a dologba, mint amennyi kellene. Vagy ha meg is változnánk, már nem biztos, hogy a másikkal gondolnánk el a jövőt. De ez még a jövő kérdése..... Áldott, Boldog, Békés Karácsonyt kívánok mindenkinek!