Nem csöppet gáz, hogy pont szenteste kerül ki egy ilyen című iromány a blogra, de hát azért indítottam, hogy kiírjam ami bennem van, merthát jobb kinn, mint bent. És sajna ezek az érzések vannak bennem jelenleg, bár ez inkább a december 23-át jellemezte. Az úgy volt, hogy írnom kellett neki, na nem azt, hogy hiányzik, annyi büszkeségem van még elfekvőben valahol, hogy ezt nem kötöm az orrára. Egy teljesen bagatel dolog miatt kellett felvennem vele a kapcsolatot, amire ma délután válaszolt a Face-n. Ezzel nincs is semmi baj, de azzal már igenis van bajom, hogy megcsinálta a konyhát egyedül is. A konyhát amit együtt terveztünk megcsinálni, sőt mivel érzi a magányosság szelét (nincs kivel beszélgetnie) már gondolkodik egy kisállaton. Miközben ezeket a dolgokat, együtt akartuk. És ő most hipp-hopp megold, megcsinál mindent. Mindent amit előtte halasztott. A végén kiderül, hogy én voltam a zavaró tényező. Nagyon sok düh jött bennem fel, ahogy elolvastam a sorait. A dühöm fő oka pedig az, hogy anno én mindig ott voltam, és mindig kihúztam szarból még olyan áron is, hogy inkább én kerültem szarba ő helyette. Ő meghozott egy döntést, már elég rég, egész nyáron arra játszott, hogy csak kimondom már én, hogy legyen vége, de pechére elég szívós (vagy inkább enyhén nem komplett) ribi vagyok, aki sokáig húzta és tűrte a sok szart, ahogy viselkedett, nem napokig, hanem hónapokig. Kimondta a döntést, a döntést amit legbelül persze én is tudtam, csak féltem a súlyától. Ezt a súlyt abban a pillanatban ő levette a vállamról, de a következőben egy az előzőnél sokkal nehezebb mázsákat tett a súlyok helyére. Nem a saját, hanem az Én vállaimra. Azokra a vállakra, amik nem csak a saját hülyeségeim terhét cipeltél 4 és fél éven át, hanem az ő balfasz döntéseinek a velejáróit. Mivel nekem kellett eljönnöm, fel kellett adnom a munkám, és nem akkor, amikor én akartam, hanem amikor Ő. Haza kellett költöznöm, segítséget kellett kérnem, ami nagyon-nagyon nem szokásom. Itt vagyok majd 36 évesen egy olyan vidéken, ahol a madár is távolsági busszal jön, pénzem véges, pasim sincs és fingom nincs merre induljak. Mindez azért, mert Ő nem volt képes harcolni, vagy csak egyszerűen tenni valamiért, amiért Én anno elég sokat megtettem. :( :(

Azért megvan a jó oldala is ennek a történésnek. HOgy legalább a remény kihal belőlem. És helyébe lép, remélhetőleg az akarás, hogy elhúzzak és legyen egy olyan életem, amit már elég régóta szeretnék. Ámen :)